Utunk megkezdése egy röpke gondolat szüleményeként pár hét leforgása alatt fizikai formát öltött. Jó magam, Molnár Tamás közel ezer kilométert edzettem a várva várt útra, de a román illatok beszippantása előtti két hétben útitársam, Gergely is csatlakozott az izomzat felkészítéséhez. Mindig is vonzottak a hegyek, dombok, egy zöld környezetbe, a puszta természetbe beleillő sziklafalak és a történelmet cipelő romok. Erdélyről sokat hallottam és olvastam előtte, egy ideje már tervbe volt, Európa csodájának, gyöngyszemének egyike. A kihívás mellett, az izgalmat növelte az idegenség érzése, hogy az ember, egy még számára nem látott helyen tesz felfedezést saját magának, ráadásul két keréken, egy 15kilós táskával, az otthontól, a megszokottól ezer kilométerre, ami valakinél félelmet idéz elő, másnál akár növeli a kihívás erejét, súlyát. Akkor ott vannak a nálunk nem honos állatok jelenléte, a gondolat, hogy eddig élőben a medve az állatkert szóval el is lett hessegetve, most meg akár megijeszthet Tusnádfürdő fele az erdők között, az útra kifutva, üdvözölve. Nem beszélve vadmacskákról, hiúzokról, farkasokról, amik persze ritkábbak, de élnek azon a vidékeken. Én kimondottan vegyes érzésekkel indultam neki az útnak, félelemnek nyoma se látszott, túlságosan nem szerveztem halálra az utat, ami lehet, hogy felelőtlenség volt, de gondoltam rögtönözünk, ha úgy alakul. Gergely, akinek beceneve a továbbiakban Cunyi lesz, őt elég nehéz volt indulásra bírni, precíz természete és tutyimutyissága miatt, de végül beadta a derekát és örök és felejthetetlen élményt okozva ezzel magának.

Egy vasárnapi napon tettük fel biciklinket Zalaegerszegen a vonatra, Budapestre indulva, hogy a magyar fővárosban egy átmulatott éjszaka után, hajnalban tovább folytassuk utunkat a síneken át Marosvásárhelyre. Úgy gondoltuk, ha már Magyarországon vagyunk és Erdélybe készülünk, akkor mért ne egy olasz pizzériába lakmározzunk be utolsó hazai esténken, egy drága digók napsütötte kancsó bor társaságában. Utána még hajnalig szűrve a szeszt, kialvatlanul tettük fel magunkat a Hargita Express-re, a félnapos útra, a régi román fővárosig, a kiindulópontunkra. 

Tudni kell sajnos, hogy korrupt és igazságtalan országunk a jogosítványomat elvette egy kis időre és a túra alatt ennek hiányában kellett sikló vassal eljutnunk Romániába. A vicc ebben a történetben, hogy a korrupció nem csak mi kicsiny országunkra terjed ki, hordozza az egész világ, mint Mari néni a szennyes kosarat, amikor tereget ki. A jegyvételkor képes volt kijelenteni a kedves kiszolgáló személyzet, hogy Kolozsvárig tudnak csak a bicikliknek jegyet adni, mert ott át kell szállni egy személyvonatra Marosvásárhelyig és azon nem lehet kerékpárt szállítani, de majd dugjunk egy kis pénzt a kalauz zsebébe és akkor biztos nem lesz gond ezzel és hozzá fűzte, hogy hallotta, nem ritka dolog a kecske szállítás a helyiek körében a járatokon. A bicikli hozzá képest meg, egy nem mekegő, szagoktól mentes, maximum tekerés közben recsegő szállítmány.

„Keletre indul a duó, ha elveszik a jogsit, akkor a vonat is jó”

„Másnapos a gyerek feje, román sörre eped a Gergely bele..erdélyi nők után koslat minden gondolata, székely csókra vágyik szája mozdulata”

A hosszú út nagyon lassan telt el, még szerencse,hogy volt egy étterem szerűség a vonaton és jó pár sört benyakaltunk, meg ha jól emlékszem egy pikáns marhapörköltet nokedlivel….:) A büfés néni nagyon közvetlen személyiség volt, hamar megtaláltuk vele a kontaktust, kifejezetten könnyen barátkozó, pozitív lelket ábrázoló fiatalemberek vagyunk mi, amit persze ebben a jelenlegi  életben sokszor ki is használnak, de ebben az esetben jól sült el ez a baráti tranzakció. A hölgy tudta melyik vonatra fogunk majd átszállni és ismerte is az aznapi soförjét a szállító eszköznek. Felhívta ott elöttünk és megkérte, hogy jegy nélkül vigyen el minket Marosvásárhelyre, mert a rokonai vagyunk és így is történt. Persze a büfében ott hagytunk nála pár vonatjegy árát fogyasztásban. Van úgy, hogy mindenki jól jár..:)

Erdélyi kalandozás két keréken – második rész

Előre foglaltam le két napra szállást Marosvásárhelyen és amikor nagynehezen végre megérkeztünk, ennek a helynek a megtalálása volt a legnagyobb és legmegerőltetőbb próbatétel. Ugye a vasútállomás emberállományának nagy része, a primitív cigányos-putris stílust idézte elő román módra és segítséget elég nehéz volt találni. Ezt konkrétan gondolom a negatív áradatra, a segítőkésztelenség tetőfokára, amikor nem figyel az ember a táskájára és lopok tőle szindrómára, ami fogadott minket. Igazából a tapasztalatok alapján Marosvásárhelyről még annyit, hogy eme város még azért az a tiszta román szagú település. Magyarul szinte senki nem beszél, pedig a statisztika szerint a lakosok 120-130ezer fő körül vannak és  hivatalosan nagyából a fele magyar. Na végül is elfogyasztottunk egy helyi sört a román retróban, mutogattunk, mint hajléktalanok a Tesco előtt és aztán nyögve-nyelve, de megérkeztünk első szállásunkra az országban.

Első túranapunkat nem feltétlenül tenném a biciklinek való hodolás fő napjává. A célunk a város és környéke bejárása volt, műemlékek, látványosságok megtekintése és fő programunk, a város legmagasabb pontján, a Somos-tetőn elhelyezkedő állatkert végig járása volt.

Az állatkert melletti parkban egy kültéri konditerem fogadott minket, mindenféle izomerősítő géppel, bárki használhatta őket, bohóckodtunk is kicsit velük, aztán végül bevetettük magunkat az állatok közé. Elég sok időnkbe telt, amire végeztünk a nézelődéssel, már kezdtünk szomjan halni, tombolt a kánikula. A nagy forróságban, a város központjában tekerésztünk még pár kört, fényképezgettünk és nyálunkat csorgatva már sörözésnek adtuk a fejünket, a sétálóutca egy pofás kocsmája teraszán. Korsó sör követte, a korsó sört, amikor egyszer csak úgy döntöttünk, hogy lerakjuk a szálláson a bicikliket, átöltözünk és belemártózunk a marosvásárhelyi éjszakába. Vacsora után próbáltunk keresni egy jó helyet, ahol esetleg kivetítőn közvetítik az EB focimeccseket, mert ugye a lengyel-ukrán Európa bajnokság ment azon a nyáron. Egy kis sétálgatás után megtaláltuk az alkalmas helyet és rövidital rendeléssel ünnepeltük a sikerünket és csak lestünk, amikor hozták ki a deci Unicumokat. Tudni kell, hogy Erdélyben a nagy rövid, az egy deciliter. A nagyadag hörpintések hatása sajnos nem a szállásra, hanem egyre mélyebbre vitt minket az éjszakában és keresni akartunk még vendéglátó egységet, ami befogadja zalai szívünk társaságát. A sétáló utca közepén éjfél után már csak egy helyen világítottak a fények, ami egy sztriptíz bár volt. Én hiába voltam papucsban, alkoholmámoros hangulatunk persze, hogy bevonzott minket egy italra, gondolván mit veszíthetünk még egy ártatlan nedű elpusztításával és betértünk egy olyan lelki hozzáállással, hogy csak okosan. Persze egy óra múlva már az összes örömlány a társaságunkban ült és annyi pia volt az asztalon, hogy egy kisebb óvoda gyerekei meg tudtak volna benne fürdeni. Felelőtlenségünk egy fél éves román minimálbérbe fájt és sorstársamat még ott is kellett hagynom letétbe, amíg a szállásunkról meg nem fordulok gyors taxival, mert nem volt nálunk annyi pénz ott élőben.

„Zörög a haraszt, ha felébred a paraszt”

Kissé fejfájósan, egy „vagyont” hátra hagyva, egy laza reggeli után, a tűző napon, batyunkkal a hátunkon elindultunk a következő állomás felé, Szovátára.

Útközben, az első megállóhelyünkön szervezetünk felgyulladását megelőzve, egy frissen csapolt kégli sör nélkülözhetetlen volt. Ez nekünk igazi életmentő gyógy sört jelentett.

„A tűzforró aszfalton csak úgy ragadt a gumink, sokszor friss szellőért imádkozva, mint a Dallasban egy whiskyért Jockey Ewing”

Örömmel kezdtük el tapasztalni, hogy a nagyváros zajától egyre távolodva, fokozatosan barátságosabb és zöldebb táj fogad minket. Volt, hogy irigykedve szemléltük, hogy az égető nap elől egy tucat erdélyi testecske, egy két falu között elhelyezkedő híd alá ment hűsölni, lábaikat vízben és boldogságban áztatva. Mi sajnos idő szűkében az nap nem akartunk csatlakozni magyar testvéreinkhez, mert szállás után nem a teljes sötétség közepett jó kutatni, főleg idegen helyen.

Megérkezésünk után, viszonylag könnyedén találtunk egy pompás két csillagos hotelt egy hangulatos pub mellett. Igaz, ha a szobában ráléptünk a parkettára, olyan hangok születtek, hogy osztálykiránduláson a fingóverseny akusztikája a kutya fasza lett volna hozzá képest, de recsegés-ropogás ide-oda, azért sikerült jól belaknunk még az nap este a szomszéd pizzériában és viszonylag korán pihenésnek adtuk a fejünket, készülve a következő napra. Aminek terve a parajdi sóbánya meglátogatása volt, illetve Korond végig járása, az egyik legmagyarabb falu, ahol egyébként az egész település főútja árusokból áll.

Meg kell jegyeznem, hogy nem a koránkelésről vagyunk híresek, éjszakai bogarak vagyunk inkább, akik ebéd után, ami nekünk nagyon sokszor reggeli, kelnek útnak.

Szóval egy idézőjeles reggeli után megeredtünk a szokásos szél nélküli melegben és viszonylag hamar a sóbányához értünk. A bányába csak busszal lehetett lemenni, aminek a járatai elég hamar követték egymást, de azért két korsó sör belefért a lemenet előtt, amit egyrészt azért is fogyasztottunk el egy étterem teraszán, hogy cserébe legalább vigyázzanak a drót szamarakra, amíg vissza nem térünk, meg azért nem is esett olyan rosszul lefolyva száraz torkunkon.

Nagyon jól esett végre kissé hűvösebb körülmények között csatangolni és valami elképesztő varázsa volt a helyszínnek és mondanivalója. Ide családok fél napokra járnak el kikapcsolódni, figyelve az egészségükre, mert a só csarnokok a légúti betegségek kiváló gyógyhelyei. A bányában 120méter mélyen templom és játszótér is található.

A bányába való belépés amúgy pénzért történik, de kihagyhatatlan látványosság, ha valaki erre jár. Amikor a falánál vizsgálódtam, sunyin megnyaltam egy darabot és valóban sós volt, már csak egy házi húsleves hiányzott. Nézve az embereket, apát fiával pinpongozva vagy éppen papát rajzolni unokájával a padon, látni családokat sétálva mélyen a Föld alatt a sós kavalkádban tele reménnyel, filmbe illő és megható, szívet szorongató érzés.

Tüdőnk gyógyító levegővel való átmozgatása után visszatértünk a földfelszínre, a kánikulába és kissé megszédülve gurultunk a cserépedények és szőnyegek falujába, Korondra.

Érdekes érzések keringtek itt bennem. A híre meg se közelítette a forgalom és a nyüzsgés fogalmát. Beszélgettünk panaszkodó, de nyitott és őszinte árus családdal, akik folyamatos visszaesést tapasztalnak és nincsenek megelégedve a jelen főleg technikai alapokon történő fejlődésével, mert szerintük ebben a negatív káoszban felnőtt fiatalságnak a gondolkodásmódja és hozzáállása, nem lesz olyan tiszta szívű, szeretet alapú, összetartás-orientált, mint hajdanán és szép lassan így elfelejtődik a korondi szenvedély, ahol még anno árusok tömkelege kínálta saját készítményeit, a vásárlók tömege közt. A nagy dolgokról szóló beszélgetések közben, sikerült két hamburgert rendelnünk, az arra a napra már bezárt büféből. Lekísérve pár dobozos sörrel, jó szájízzel és tanulságokkal gazdagodva, szőnyeg nélkül tértünk vissza Szovátára.

Visszatérve, első utunk nem a szállás volt, hanem a közelében elhelyezkedő emelkedőn való felhasítás két keréken, melyen útnak a tetején és környékén, olvasataink alapján több tó is található, köztük a legnagyobb és leghíresebb Medve – tóval az élen. Ezek feltérképezése volt sötétedésig a cél, az elég kitáblázatlan körülmények között. Egy kis barangolás és kisebb-nagyobb siker után, beültünk egy étterem kerthelyiségébe, rálátással a Medve – tóra, gyönyörű fények és mellette ráadásul kivetítőn közvetítették a meccset. Egy darab szabad asztal volt, szinte, mint ha ránk vártak volna. Ennek örömére valami irtózatos evés-ivásba kezdtünk, röpködtek a szilvapálinkák, a sörhegyek, a rántott sajt babgulyással, Cunyi még desszertet is evett. Megkockáztatom, hogy utolsó vendégek voltunk a végén, már feleségül akartam kérni a pincérlányt, aki egyszerűen elkápráztatott a szépségével, megjegyezném, hogy a tömérdek pálinka előtt is.

Sajnos, úgy fogyott a Lei, mint náthás családban a papír zsebkendő, de hát nem spórolni mentünk, mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy az útra szánt pénz két nap alatt elfogy..:) Sírni, nem sírtunk e miatt, inkább nagyokat kacagtunk, és ha már lúd legyen kövér címszó alatt, élveztük tovább a kirándulást. Eléggé sikerült bevedelnünk a szovátai panorámában és már éjfél után járva, elkezdtünk leereszkedni a dombról egyirányú forgalommal szemben, én ráadásul lámpa nélkül, mert lemerültek az elemeim és ne csak nézz, láss is, van itt még más is, persze, hogy lekapcsoltak minket a rendőrök. Kissé megijedtem egy pillanatra, de szerencsére magyarul beszélt a kopasz fakabát. Kérdezte, hogy nálunk lehet e ittasan biciklizni, forgalommal szemben, sötétben, lámpa nélkül. Ugye, elmondtam neki előtte, hogy honnan száguldunk és hova tartunk és eddig meccset néztünk, mert nagy szurkolók vagyunk és pár sör lecsúszott közben eme szép nyári estén. Nem akartam hazudni, mert szerintem úgy dőlt belőlem a szilvapálinka szag, hogy ha egy szilvafát mellém raktak volna ott sötétben, lehet a fához beszélt volna. Elkérte az irataimat és egy figyelmeztetéssel megúsztuk a dolgot és behúzhattam egy piros pontot végre, az eddig a rendőrökről alkotott véleményem mellé.

Egy mély alvás után, a hotellal szemközti pékségbe bereggeliztünk és csobbanást terveztünk még indulás előtt, a világ legnagyobb heliotermikus tavában, a Medve – tóban. Alakja, mint egy kiterített medvebőr, erről is kapta a nevét. Vizét a múlt század óta használják, főleg a meddőség gyógyítására, de ajánlják különböző reumatikus és gyulladásos megbetegedésekre is. A korosztályt elnézve, inkább az utóbbi miatt látogathatják többen, mert nem hiszem, hogy 50-60éves papák-mamák próbálnak még hinni a hármas ikreikben. Bár, a mai világban ez már felelőtlen kijelentés.

Lubickolva a forró és sós vízben, egyszer csak kitessékeltek minket a tóból. Kiderült, hogy időközönként 1-2óráig nem tartózkodhat senki sem a vízben, hogy a tónak ne boruljon fel a heliotermikus hatása, a rengeteg fürdőző miatt. Annyira nem bántam, mert már majdnem leégett a lábam. Így hát mentünk pár sört elnyalni, meg becsaptunk egy hamburgert, ami sajnos úgy nézett ki, mint egy 16. században kihányt szendvicsmaradék, de mi olyan mindenevők vagyunk és elfogyasztottuk, mint Gyűrűk Urában az Orkok a hobbittlábat. Utána hatalmas séta következett a környéken, meglátogatva és megörökítve az összes tavat, ami még a városban található. Mogyorósi-tó, Rigó-tó, Fekete-tó, Vörös és Zöld tavak és az édesvizű Piroska-tó és Kígyós-tó. Kettőben fürödtünk is és lassan kezdtük elhagyni, a csodálatos építményeiben is gazdag Szovátát. Tervek szerint a Bucsin – tetőn (1287m) átkelve, Gyergyószentmiklós volt a cél. Még szerencse, hogy a település elhagyása előtt, megálltunk egy búcsú sörre, egy csodás panziószerűségben és olyan felvilágosítást kaptunk a pincértől, hogy kössük fel a gatyánkat, mert közel 25 kilométeres emelkedő vár ránk a tetőig. Összenézve Cunyival, a nap szétégette testünk viharában, nehéz táskánk vigyorgó cipzárjai közt, egy második erőt adó sört rendeltünk és tanakodva sóhajtoztunk egymásnak, hogy ekkora emelkedővel még nem volt dolgunk, ráadásul túlsúllyal. A szovátai utolsó nagy kortyok közben, a sors fintoraként még belépett a helyiségbe az a rendőr, aki megállított minket az éjszakai száguldozásunkkor és látva a sörösüvegeket asztalunkon, köszönve és kuncogva ment el mellettünk, talán az élete értelmét keresve tovább…..

Erdélyi kalandozás két keréken – harmadik rész

Erőnket összekapva, megkezdtük a mászást a Bucsin-tetőre. Túráim során mindig szerettem a dombos részeket, a kihívást, a lelki-fizikai megpróbáltatást, egy még meg nem hódított cél felé kirándulást. Ugye, sosem igazán a célok és álmok beteljesedése okozza a legnagyobb örömöket, hanem az odáig vezető út. Pozitív dolog volt még, hogy az égig érő fák árnyéka, a nagy melegben, kellemes klímát biztosított. A növényzet valóban magasra nyúlt, ha felmentünk volna egy giga magas fa egyikére, szerintem a Cunyi, még az anyukáját is meglátta volna a teraszukon, Zalaegerszegen, a negyediken, nagy levegőket vételezve, fia utáni honvágya hangulatában. Tériszony problémáim miatt, a fáramászást kihagytuk és tovább hasítottunk felfelé a szerpentineken. Vízkészletünk kezdett teljesen kifogyni, de közben hamar jött a megoldás. Patakok csobogása törte meg a környezet nyújtotta üdítő és nyugalmi szférát, ezzel megváltoztatva jó irányba kulacsunk tartalmát. 10-20percre többször is megálltunk a hegyen, nézelődni a megunhatatlan tájban, megörökíteni pillanatokat, frissíteni a patakból italunkat, pihenni a friss levegő adta lelki ágyban. Cunyinak is teljesen kitisztult az agya. Kezdte már elfelejteni a marosvásárhelyi sztriptízbárban hátrahagyott újdonsült szerelmét, a szívét megdobogtató telt főiskoláslány személyét, aki mellesleg megbabonázta csókjaival zalai lelkét, néha bambulással és meditációval töltött perceiben szőtt érzését. A romantika is csökkent, a kilométerek is apadtak, de a térdek már úgy ropogtak a fenyők társaságában, mint paraszt valaga az angol wc-n, a modernség varázsában.

„Cunyi nyüszítésre mozdultak meg néha a fák, szenvedésétől, a lombkoronák. „

Szenvedtünk az utolsó méterekben, sokszor úgy éreztem, mint ha nem is haladnánk. Telt, múlt az idő és egyszer csak háztetők bukkantak fel előttünk. Már szürkületben, nagy megnyugvás volt ez számunkra. Kiizzadva, kimerülve, éhesen parkoltunk le a tetőn, a „Bujdosó 

Ezen a fogadón kívül és a hozzá tartozó 3-4faházon, nem volt más lehetősége a turistáknak. Pechünkre egy veszprémi általános iskolás osztálykirándulásba csöppentünk, a szállást nézve. Az összes faházban teltház volt. Beszélve a Fogadó tulajával, akin látva, hogy nem egy pálinkát ivott az nap, megnyugodtunk. Felajánlott nekünk egy régi faházat, ami valamikor egy ABC volt. A körülményei 17. századiak voltak a meleg víz nyista nyomdokán, az ágyakban a szivacs meg úgy porzott, mint másnapos vese, kelés után. A mellékhelyisége, mint egy beépített tábori retyó, a világítást meg nem is ismerte a házikó.

Sokat nem kellett készülődnünk a szállásunkon, mert tényleg csak egy megpihenésre volt kitalálva. Megindultunk hát nagy lendülettel az étterembe, hogy pótoljuk a közel 4000 kalóriát, amit elégettünk a 25km-es parton. Közelgett az esti meccs, abban bíztunk, hogy televízió is fog várni ránk, mert arra felkészültünk, hogy általános iskolások között, nem fogjuk megtalálni életünk párját, talán csak reménykedhettünk, hogy kiéhezett tanárnénik sora között válogathatunk majd, 1287 méter tengerszint feletti magasságban, a Göncöl szekér alatt.

A közösség pont vacsorázott. Szerencsénkre felajánlotta, kedves pálinka szagú, bajszos tulajdonos bácsi, hogy némi pénzért mi is csatlakozhatunk, a nekik készített menühöz. Így pillanatok alatt krumplileves és pörkölt landolt az asztalunkon. Elfogyasztásuk után, feltöltődve mentünk a tévékészülék elé a meccset nézni, a kedvességtől megtelt légkörben, a pozitív energiáktól hemzsegő társaság közé tévézni.

A focilabda nagyságú tévé előtt szurkolva, vidáman, sörösüveget lobogtatva telt el az esténk. A végén már csak valóban az emlegetett tanárok maradtak, akik között sajnos egyetlen nő sem volt és még bővítette a kőrt, egy vagány buszsofőr és egy vizsgáira készülő pultos lány. Eme körülmények között, meggylikőrök szállingózásával, ismét a nagy beszélgetésekben habzsolva emésztettük napunk végét. Sok történet került napvilágra a veszprémi iskola történelméből és tanári szemszögből élhettük át ezeket, megértve talán így kicsit, régmúlt, kisebb-nagyobb csatáinkat velük, iskolás időszakunkból. A 21. század anyagias neveletlensége, a tanárok néma tehetetlenségében címet adnám a beszélgetésnek. Szerintük, tanulók nagy pofával próbálják egyéniségüket emelni, tanárok türelemküszöbét súrolva, vérnyomásukat tönkretenni, mert úgy gondolják, hogy ezzel kinőnek az osztályban és közben elfelejtik az otthon átélt feszültségeket, amit anyagias világunk szül, a nehézségeket. A tanítók meg úgy vélik, nekik csekély fizetésük nem lenne jobb, ha fellázadnak, ha szembeszállnak, ha megpróbálnak tenni ellene, mert fárasztó útjuk csak ködbe veszne az idő kerekén és még több stresszt okozva ezzel saját maguknak, félve, hogy akár évekkel korábban hagyná el lelkük, sérülékeny testük halmazállapotát, otthona mezején.

Hajnalig tartó eszmecserénk után, szerény kis szállásunk előtt ücsörögve, két fatuskóról szemléltük a kristálytiszta égboltot. Ott a magasban, mint ha közelebb lettek volna a csillagok, szinte rántott minket a végtelenbe, a hétköznapokból a mindenségbe, egy szebb és őszintébb világba, egy mesébe. Ilyen érzések mellett jól és mélyen aludtunk, a dohos párnák között, szinte álomba zuhantunk.

A túrán a reggelizési szokásaink, nem voltak mindennapiak. Én személy szerint bécsi szeletet és sültkolbászt rendeltem mustárral, puliszkával, hasábbal és káposztasalátával.

A reggeli személyzet, csak úgy ette-itta szavainkat, történeteinket, jókedvünket és nagyon szívélyesen, gyorsan rendezték nekünk a terülj-terülj asztalkánkat, szájízünket. 

Mesélték, hogy szilveszterkor hatalmas bulikat szoktak rendezni a Bucsin-tetőn. Akkor, ugye tombol a síszezon és az összes ott található épület, nyitva és tele van. Megtörtént a Bucsin aromában, hogy egy nagy szerelem, egy házasságba torkolló kaland, egy ilyen bulinak volt köszönhető. Az élő legenda, hogy a párt, az oltár utáni első útja ide vezette, mint már házastársként, első csókjuk is itt szülessen, ahol szemük tekintete először, és jövőjük, mint múltjuk-jelenjük, tovább ügessen.

Szóval, ha a hegytető mesélni tudna, vulkánként törne ki belőle a szenvedély lávája és könnyekbe borulna a dohos faházak hazája…..

A bőséges reggeli után felegyenesedve, pár búcsú fénykép kattintást még eleresztve, megkezdtük félórás gurulásunkat nagy tempóban, félelmet és izomlázat nem ismerve, lefelé a végtelenbe. Ugye, a múlkori részben írtam, hogy ekkora emelkedővel még nem volt dolgunk, így evidens, hogy a lejtő is meghaladta eddigi síklásunk max hosszát és idejét. Én kifejezetten nem a sebességre mentem rá, csak úgy suhantam, élvezve a hegy adta atmoszféra hangulatát, a magas fák ringását és szinte ébren aludtam. Mint egy jó, vérre menő focimeccs első 30 perce, vagy akár egy ilyen hosszú szenvedélyes nemi aktus ereje, persze röpke pillanatnak tűnik csupán, de érzésben, megélésben nem időbeli nyomot hagy, hanem mint fűszeres életpörköltfolt a lelki ruhán."Felébredésünk" után hamarosan Gyergyószentmiklóson is találtuk magunkat, Hargita megye harmadik legnépesebb városában, Románia egyik leghidegebb éghajlatú településén.

Erdély egyik fénypontjában, megpihenve egy korsó csapolt sör társaságában, elszállásoltuk magunkat egy nemrég felújított hotel otthonában. Elmondthatom, hogy talán itt volt egy kis esőszerűség az egész túra alatt, de amire kipakoltunk és városnézésbe kezdtünk, már csak a nyomai látszottak a nedvességnek. Egy rövid séta után a max 20ezer főt számláló kisvárosban, egy pub csak úgy húzott be minket, hogy gyertek egyetek-igyatok cimborák, van itt élet és erdélyi nő kavalkád. Texas-pub volt a neve a helynek, ami csángó illatokban úszkált, a pultoslányok szerény mivoltában, a torzrészeg helyi bútorok cikázásában. Az utóbbiak biliárdasztal köré gyűlve próbálták egymás között eldönteni, hogy ki nyúlt mélyebben a pohár fenekére, közben mi vacsorára szántuk el magunkat és felszálltunk az aznap esti mókuskerékre. Személy szerint spagettira esett a választásom. Cunyi barátomnak viszont már napok óta túróstésztán járt az esze, tudni illik, hogy a kedvenc étele, az ovodában is tehén volt a jele. Érdekes megtapasztalás volt, hogy erre fele a tésztát nagyon folyósra csinálják. Hát komolyan mondom a Kovács Ágnes olimpikon úszónk csak úgy csapkodott volna benne oda-vissza úszósapkában. Ha már a sportnál járunk, szépen lassan beeveztük ételeinket szervezetünkbe és a biliárd fele vettük az irányt és mibe-másba is, pezsgőkben játszottunk. Az alkoholos italok özönvíz formát öltve keringtek körülöttünk, bennünk, de kezdeményeztünk még egy zárás utáni nyitvatartást oda tévedésünk jeléül, nosztálgiázásra vágytunk még, csángólányok táncára reggelig szüntelenül. Imáink meghallgatásra találtak és a két pultos hölgyemény és barátnőik a klimó ajtaját már bezárva folytatták velünk a tivornyát. Kíváncsian hallgattuk tőlük a helyi meséket, legendákat, történeteket, helyi ismereteket.Egy maradandó csángólány beszólást mindenképpen illene megemlítenem. 

Amúgy a romániai népszámlálásokkor külön etnikai csoportként jelölték meg a csángó magyarokat. A székelyektől különvált népcsoportok összefoglaló neve. A szó valószínűleg egy már elenyészett ’elvándorol’, ’elszakad’ jelentésű ige származéka. A ’csángó’ név általában gúnynévnek számít. Nem maguk a csángók, hanem a környezetükben vagy a távolabb lakó székelyek használják.

Kalandos utazásunk eme éjszakája se a rövidek közé tartozott. Búcsút vettünk cingár, félbarna nőnemű embertársainktól és papucsban csattogtunk vissza, az akkor már néma ködbe burkolt település járdalabirintusain, a csángólányok nevetése visszhangjában, a szállásunkra. Lassan már a napfelkeltét érintve kellett rápihennünk a következő hosszú túranapra, a Békás szorosig tartó pedálfordulatokra.

Felkelésünket három fogásos "reggeli" követte, kellett is az energia, mert a Gyilkos - tó fele vezető úton egy magas hegy bújt meg a kárpátok aromájában. A közel 20 kilóméteres emelkedőt még az út állapota is nehezítette, így recsegve, lehetetlent nem érezve robogtunk a legendás tó felé, a Gyilkos - tóhoz, ami egy hegy halálából keletkezett élet vizét rebesgette a helyi legendák szerint. Fazekas Eszter és egy daliás legény szerelmi tragédiája szőtt tavat. Történelmét egy "románc" issza és ha napsütésben állítólag belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza. Megérkezve a tóhoz, valóban a romantika ölébe pottyantunk, párok csónakáztak a vízből kinyúló fenyőtörzsek között, még a nyugdíjasok is csókolóztak az evezőlapátok társaságában, a szenvedély csak úgy tetőzött. Két szingli daliásként mi csak a sült kolbászokkal és halakkal csőröztünk, egy tóra néző étteremben ezzel kielégítve örömünk, megjegyezve, pár sört is leküzdöttünk.

Nem csak a pisztráng szemei, a Békás szoros sziklaszirmai is kacsintottak ránk az étterem asztalánál ülve, így hamarosan már idő szűkében elindultunk  és továbbra is emelkedők pásztázták utunkat sülve-főve.

A sziklafalak valami orbitális akusztikát nyújtottak, a patakok vad csobogására a boldogsághormonjaink a termelődéstől már majdnem kiugrottak. 

Csak úgy ficánkoltunk a vízesések fényképezésében és elhagyva bár, lelkünket pozitívan törve meg, muszáj volt vissza indulnunk Gyergyószentmikósra, hogy még éjfél előtt érkezzünk meg. Tudatában, hogy a magas heggyel vissza fele is lesz dolgunk, nagy iramot diktáltunk. Nem volt hiány idegen kamasz gyerekkel való versengésben az emelkedőn felfele, de autóelőzésben sem lefele, a mézárusok mellett csak úgy repültünk, mint Phil Taylor darts nyila a tripla 20 belsejébe, a cél felé pörögtünk.

Vacsorával lezárva izgalmas napunkat, lelkiekben még Fazekas Eszter szemeit néztük és a Békás szoros szirmait szemléltük. Fizikai valójában már Csíkszeredára készültünk, a Ciuc sörgyár hazájába, a helyi erdélyi sör világába, a következő állomásra. Torkunkat már éleztük reájuk, mint ahogy székelynők illatára, fogására, remegő testrészeink vágyára, ezek beteljesüléséig, cingár korsó, székely tanga az idők végezetéig. Szemünk is habzott, mint ahogy vesénk is már érte, értük porzott.

FOLYTATÁS HAMAROSAN......